Egyszer még találkozunk...;B.A.P;YoungJae

  
Sziasztok! Kezdésnek egy B.A.P YoungJae-s fanfictiont hoztam. Remélem tetszeni fog :) Ha elolvastad kérlek hagyj nyomot magad után ;)


 

”Egyszer még találkozunk…”

Ezzel a mondattal búcsúzott tőlem YoungJae. Ezután a mondata után hátat fordított nekem, majd örökre kisétált az életemből, és még azóta sem sikerült neki visszasétálni. A szívem annyiszor törik újra és újra darabkor, ahányszor csak rá gondolok. Kedveltem… miket beszélek?! Szerettem! Őrülten szerelmes voltam belé, és ő ezt tudván tudta, és még így is képes volt magamra hagyni… Annyiszor szerettem volna gyűlölni ezért, de sajnos az iránta érzett szerelem, sokkal erősebb volt. 2008 januárja, az, amikor utoljára láttam. Azóta 8 év telt el. 22 évesen még mindig az iránta érzett szerelmem jelent nekem mindent. A szüleim többször próbáltak nekem barátot keresni, de én mindegyiket lekoppintottam. Az én igaz szerelmem YoungJae; és ez sosem fog változni.
Attól még hogy hős szerelmes vagyok, nagy karrierem van. Profi rendező vagyok. Van néhány videóklipp, amit magamnak tudhatok, de ezekkel nem szeretek dicsekedni. Most is nem rég fölkértek, hogy rendezzem meg egy igen híres bandának a videoklipjét. Persze elfogadtam, mert ez nekem csak még több pénzt hoz.
Ma megyek el megismerkedni a bandával, hogy jobban menjen a közös munka. Kicsit izgulok, és van valami rossz előérzetem ezzel kapcsolatban, de ezt az érzést próbálom elnyomni magamban, és arra koncentrálni, hogy minél jobb benyomást tegyek a fiúkra. 

-         Jó napot kívánok! Park Hyun Min vagyok.  – mutattam föl a belépő kártyám a recepciós pultnál ülő lánynak.

-         5. emelet, bal kéz fele a folyosó végén, baloldalon lévő ajtó – mosolygott rám.

-         Köszönöm – meghajoltam, és elindultam a lift felé.

Megnyomtam az 5. emelet gombját, és vártam, hogy fölérjek.
Kiszálltam a liftből, és elindultam balra. Amikor a megadott ajtó elé értem, elfogott a pánik, és fogalmam sincs, hogy miért. Bekopogtam, és mikor meghallottam, a ”Szabad!” felkiáltást, mosolyt erőltetve az arcomra benyitottam.

-         Á! Miss. Park! Örülök, hogy eljött. A fiúk mindjárt itt lesznek. Kér egy kis vizet?

-         Igen, köszönöm – léptem be mosolyogva, és becsuktam az ajtót.

Két perc sem telt el, máris nyílt az ajtó, és 6 fiú lépett be rajta. Sajnos az egyik tag ismerős volt… túlon túl ismerős. Éreztem, hogy pohár nemsokára kiesik a kezemből, így megelőzve a katasztrófát, leraktam az asztalra.

-         Na, végre fiúk! Miss. Park, örömmel mutatom be önnek a B.A.P-et. YoungGuk, a fő rapper és egyben Leader. Himchan, a banda második legidősebb tagja és egyik énekese. Zelo, a makne egyben táncos és rapper. DaeHyun a banda főénekese. JongUp a banda vezető táncosa. És végül, de nem utolsó sorban a banda másik főénekese…   

-         YoungJae… - fejeztem be a mondatát elhaló hangon. Az említett a nevére felkapta a fejét, és mikor találkozott a tekintetünk, a szeme elkerekedett.

-         Mini? – hangjára lábaim megremegtek, és majdnem összeestem. Alig bírtam visszatartani a könnyeimet. Csak bólintottam. – De… hogyan? – és itt kezdtek el a könnyeim folyni. YoungJae mikor meglátta könnyeimet, lehajtotta fejét, a többiek pedig kérdőn néztek hol rám, hol pedig YoungJae-re. Fölvettem a táskámat és kiszaladtam a szobából.

A könnyeim megállíthatatlanul folytak. Miért? Miért kellet vele találkoznom? Eddig az érzéseim, csak felszín alatti érzelmek voltak, de most, hogy láttam gyönyörű arcát, és hallottam szépen csengő hangját, ezek az érzelmek a felszínre törtek.

-         Mini! – hallottam meg, hogy a hátam mögött YoungJae a nevemet kiáltja. Gyorsabb tempóra kapcsoltam. – Állj meg kérlek! – eszemben sem volt megállni. Bár a magas sarkú, amiben voltam, nem nagyon engedte meg, hogy úgy sprinteljek, mint egy gepárd, de a kezdeti előnyömnek örültem, és abban a hitben voltam, hogy úgysem fog utolérni… tévedtem. Megfogta a vállam, és neki lökött a falnak, majd hogy ne tudjak újra elmenekülni, testével az enyémnek támaszkodott, egyik kezével a falat támasztotta a fejem mellett, a másikkal meg a csuklómat fogta. – Mondtam, hogy állj meg!

-         Engedj el! Ez akaratom ellenére történő fogva tartás! Föl is jelenthetlek! – próbáltam ellökni, de egy idő után rájöttem, hogy erősebb nálam.

-         Te semmit nem változtál… - jelentette ki fejét csóválva.

-         Még, hogy nem változtam!? Háh! Honnan is tudnád, hogy változtam, vagy sem. 8 évig felém se néztél! Még csak hívni sem hívtál, de még egy nyamvadt SMS-t sem küldtél – ekkor már nem sírtam. Haragudtam rá, és ezt a tudtára is adtam. Gyengült a szorítása. – Tudod mennyire hiányoztál az életemből? Mintha a szívemet tépted volna ki aznap, amikor hátat fordítottál nekem, és nem kerestél. Napokig sírtam utánad…

-         Azt hiszed, hogy csak neked volt nehéz? – nézett föl rám. A szeme könnyes volt, és ugyan az a düh sugárzott belőle, mint az enyémből. – Amikor hátat fordítottam neked, akkor a saját szívemet téptem ki. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád. Minden nap, minden egyes órájában és másodpercében csak rád gondoltam. Nem volt senki más az életemben rajtad kívül.

-         Akkor miért nem kerestél? – szemeim újra elkezdtek könnyezni. – 8 évig nem hallottam felőled. Most meg egy puszta véletlennek köszönhetően találkozunk. Ha nem kért volna fel a cégetek, hogy készítsem el a videóklippetek, akkor kerestél volna valamikor?

-         Egyszer talán…

-         Látod, itt a baj! – fojtottam belé a szót. – Talán… 8 évig vártam a hívásod, az üzeneted, e-mailed, hogy életjelet adj magadról, de semmi nem jött. Annyira szerettelek volna utálni, de nem tudtalak, mert szeretlek. Szeretlek mindennél, és mindenkinél jobban. Mikor elmentél, magaddal vitted a lényem egy darabját. Magamra hagytál, ebben a nagyvilágban. Egyedül voltam. És ezt utáltam a legjobban. Hogy nem tudtalak magamhoz ölelni, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád. 

A következő pillanatban, az idő mintha megállt volna. YoungJae ajkait az enyémre tapasztotta, és gyengéden megcsókolt. Még a szememet is elfelejtettem becsukni, annyira váratlanul ért. Mikor elváltak ajkaink, kérdőn és meglepetten néztem rá.

-         Én helyetted is utáltam magam – elővette a telefonját, pötyögött rajta valamit, majd megmutatta. A háttérképe, egy 8 évvel ezelőtti közös képünk. – Soha nem tudnálak elfelejteni, és nem is akarlak. Te vagy számomra az élet. A ma, a holnap és a jövő. Nélküled most már nem tudnék élni, főleg, hogy tudom, ilyen közel vagy hozzám. Te vagy az én második felem Mini.

Ezúttal én voltam, aki megcsókolta. A nyaka köré fontam karomat, ő meg a derekamat karolta át. Úgy szorítottuk magunkhoz a másikat, mintha csak attól féltünk volna, hogy egy kis széllökés is véget vethet meghitt pillanatunknak. Mikor elhúzódott tőlem, egy kicsit csalódott voltam.

-         Én megmondtam. Egyszer még találkozunk… Igazam lett – mosolygott rám.

Nem válaszoltam, csak mellkasába fúrtam a fejem, és a jövőnket, a közös jövőnket terveztem.